Napjaim és holdjaim
Napjaimnak és holdjaimnak elhoznám az összes napfényt és dűnét
Minden palotát, kertet, aranyat, amit álmomban és saját tollam alatt megéledni láttam
A felhőkből a csillagok esőjét hoznám a földre
Az égboltból, és én lennék a föld színére nehezedő anya
Homályos tekintetem, mert gondolataim az éterből hozzák
A csodálatos világnézetet, beszívják a friss levegőt, a tisztát, amit a leveleim és
A fényes városra néző manzárd üvegeimen elvész a tekintet
A tornyok és dómok, a béke nyugodt kikötői a nők és férfiak számára
Nektek én elhoznám a sziklából fakadt tiszta forrást,
Amit a kalandor soha nem érintett, sem az elsőszülött nővére vagy fivére
A büszke lovagnak, aki a Semmiből hoz szerelmet
Minden imám Istent szolgálja, vesszen a gonosz Lucifer
Szamarkandi selyembe tekerem a nektek szánt édes gondolatokat
És anyáitok enyhítenek majd a szívemen, lelkemen, testemen esett minden sebet
Ne úgy nézzetek az univerzumra, mint a sötétség és a fény határára
A szablya és a fény, csak kategóriák, osztályok, mint a jegyző vagy a hivatalnok
A fejetek fölé vasból és rézből készült pajzsot tartok majd
Isten az örökkévaló összetartozásunkat megerősíti majd villámmal és dörgéssel
Egyetlen, drága életemet a lábatok elé helyezem.
Napjaimnak és holdjaimnak
Olyan jövőt rajzolok majd, aminek körvonalai könnyen olvashatók
Elüldözöm a félelmet és a ködöt
Hogy az álmaitok megmaradjanak menedéknek, míg az ég morajlik
Az utat szívem erejével kövezem majd ki, hogy a lépteitek biztosak legyenek
Mert minden nap természettől fogva nehéz.
Visszaszállok a földre az idegeim tornádójából
A prózám a kő és a toll közt nyugszik
Magányos lettem, nem tudom, mit tegyek
Meghallom ezer közül is a nevetek
Úgy olvasom az időt, mint egy rózsafüzért, ami értékesebb,
Minden drágakőnél, egy ritka fény
Ritka párt alkot a kegyes elme két féltekéje
Az erdők árnyékában elmélkedünk majd a sűrű formáján és rejtélyén
Mint egy őzgida, amit a sas csőrével és karmával ragadott el
A béklyó és a vas, látom a láncokat és eljövök majd, hogy eloldjam őket
Egy szekrény alján hagyom majd hátra metaforáim gyűjteményét
Mint egy páncélt, ami egy új költőnemzedéket ünnepel
Egy telet, egyet a kemény hónapok közül, a hóvihart és a befagyott folyókat
A táskám tele lesz datolyával és a sivatag szelével
Egy pulzár sugarával, egy galaxissal, ami az évezredek súlya alatt halványul el
Magában harcol, elmesélem ezt a történetet, hogy ne legyen örökre bezárva
Az erős szabályba, a remeteség szigorú magányába
Nehéz, mint elválasztani a határt a tenger és az ég kékje között
Frontális ütközés és egy kikötő, ahol összekapcsolódunk a sarkkörrel
A tekintetünk találkozik, mint az anyag, ami a magasban van, a napfoltok felett
Ez a strófa sokkal több, mint egy hétköznapi levél
Egy nagyobb különbséget fed fel, mint ami a homok és a víz között él
Szívünk legyen emelkedett atyáink titkos kertjének lámpafényében
Ahol minden elmúlt pillanat egy gondolatot láttat, ami ezeknek a gyöngyszemeknek lett címezve
Ez egy gondolat, amit az én gyöngyszemeimnek címzek.
Napjaimnak és holdjaimnak
Olyan jövőt rajzolok majd, aminek körvonalai könnyen olvashatók
Elüldözöm a félelmet és a ködöt
Hogy az álmaitok megmaradjanak menedéknek, míg az ég morajlik
Az utat szívem erejével kövezem majd ki, hogy a lépteitek biztosak legyenek
Mert minden nap természettől fogva nehéz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése